Kóborol

Szürkeségben kóborol
a fekete és vedlik
mint mikor a tél
tavaszba igyekszik
vetkőzni nyűtt ruhából
cipőt ránt a hó alól
s bandukol elébed
álmából ébred mint
szárba futó élet
mert egy érintéstől
kigyúlnak a fények
nyűgük reszketeg csoda
ahogy hull az égből átka
szemete szakadatlanul
csillagporral fedve
a léptet ha alkonyul
és nyoma sem marad
az éjnek csak percek
üszkös emlékek keretek
végtelen képlete a képnek
ha az eredmény
lét tépett mámora
nullával egyenlő s mint
eső után a gomba
íze van illata sora
s fújható pora
ha léteztek valaha
parányi virradat-sörétek
halomra tépik lelkemet
mert láva lepi a teret
ahol védtél s védtelek
s szeretlek míg csak élek