Álom volt

Gömbölyödöm
szürke minden
színeket szeretnék
betakarom magam
mint a rózsát télen
alszom talán
még látom
ezrével robbannak
földből a virágok,
csillagszóró hevével
szikrát szórnak
szirmaikat
pattanva terítik
pillanatok alatt
kezdetben számolom
percenként talán
ezer is lehet
mezítláb járok
fejüket hajtják
biccentenek
simul bársonyuk
félnek hogy
letépem őket
visszahúzódnak
holtnak tettetik magukat
mikor talpammal
hozzájuk érek pedig
nagyon is élnek
befelé lélegeznek
alig hallom őket
harmatuk vörös
izzadnak pirulnak
illatuk fojtogat
a jázmint érzem
kezemben remeg
nyugtatom őket
bármily gyávák
nem ítélkezem
reszketnek
rabolják időmet
nem tépek
egyet sem
pulzusuk gyenge
aggódom értük
tartják a levegőt
ájulnak
semmit sem adnak
magukból
lassan mind összezár
engem hívogat
az egyik
a legszebb virág
szirmaival takar
érzem hogy félt
illata éterként
fogva tart
tudattalan agyhalál
csillag figyel,
fénye szemembe szúr
szirmok
omlanak rólam
hullik lassan mind
harmatcseppben
az irgalom
bíbor virággá változtam
a tavasz
messziről integet