a sznobság mibe nem férek bele szeretem ha szabadon burjánzik lelkem dzsungele
Göldner Ildikó versei
a sznobság mibe nem férek bele szeretem ha szabadon burjánzik lelkem dzsungele
vonzott a szövőszék a sok színes fonal hogy ujjaim alatt zengjen fel a dal
hajnali réten napnak ölében nem ülök tétlen elkap a zápor a hév melegében lepke is libben egyre viháncol égig röppen a virágos sáncról mesélni indul…
hajnali réten napnak ölében nem ülök tétlen elkap a zápor a hév melegében lepke is libben egyre viháncol égig röppen a virágos sáncról mesélni indul…
hajnali réten nap melegében lepke libben túljut a réten elkap a zápor egyre viháncol mesélni indul égig a sáncról míg arcomra szédül az utolsó táncról…
essek vagy fessek írjak vagy sírjak egy a lényege mindent kibírjak
mindig a volna de egy okos ember mondta akinek hittem mert szerettem ezen kár lamentálni neki kell fogni vagy le kell állni mert hiába nincsen…
ha lehettem volna fiú erős izmoktól duzzadó okos és talán bátrabb hinnék a szónak örülnék a jónak s nem mennék temetni magamat sírásónak
ej hogy irigylem a fákat tavaszonta pici dobverőikkel áldoznak a nyárnak idén is nekiálltak csak hogy higgyek még hisz nő a meggy cseresznye barack bár…
de messze is mentél ott vagy valamelyik párhuzamos univerzumon és mégis közelebb jöttél bárkinél jól tudom