Éjjel

Mikor feketébe vált az ég,
és nem világít be
távoli, drága csillagom,
hervadtan porlad semmivé
virágom szirma, s csendes
halt hullása mélyít
átugrandó árkomon,
álommal festi át arcomat
nem törődve semmivel,
lohol bűnbe, és bűnhődésbe
hitetlenül, vakon, s mintha
csak szívem hallana
még valamit ebben a
mélysötét vacogásban.
és érezné hogy jégvirág
koppint az ablakon.