A hegyen

Ülsz és hagyod hogy
fény firkálja arcodat
oly finoman teszi
nem bánod ha
mélyíti ráncodat
szemed a távolra tapad
ahogy ködruhát ölt
kedvedért hegy s a rét
a sorjázó gondolat
hol feléd intenek
nyurgán nyújtózó
sudár fenyvesek
s kikhez hű voltál mindig
fűhöz fához bogáncshoz
hű a völgyhöz hegyhez
s nem kellett iránytű
hogy el ne tévedj
ha valamit rejtene
titka nem lehet
hisz útjait ismered
mint dolgos tenyered
s ha köd tereget eléd
ezüst függönyöket
teszi mert óvná
fénytől fáradó szemed
ha járod a csillagig kúszó
sötét szerpentineket
hol a gondolat marad
mikor szellő hűti
lázas arcodat és
cirógat a nap ne maradj
teljesen magad
hisz ő is tudja titkodat
már ismered mint
a bóklászó szeleket
ha elsöprik mögötted a
magányba tekergő éveket